Bécsi keringő a társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Neve a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.

A keringő gyökereit kutatva egészen a 12–13. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német Springtanz-ban – mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte – felismerhető a keringő eredete.

A "waltzen" szó 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban jelent meg!

Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a Harmadik Birodalomban – Németországban – és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében – amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően – sok a vonós hangszer. E csodás melódia táncra ösztönöz minden táncoslábú embert. 1951-től hivatalosan is a versenytánc program részét képezi.

Az angol keringő a bostonból fejlődött ki kb. az 1920-as évek elején a bécsi keringő utódjaként. Korábbi angol elnevezése (slow waltz – „lassú keringő”) is arra utal, hogy tulajdonképpen a bécsi keringő lelassításaként keletkezett. Az angol waltz kifejezés a német Walzerből eredeztethető, amely a bécsi keringő kialakulásakor nyert főnévi formát a walzen (forogni) ige átalakításaként. A Habsburg Birodalomban kialakult ekvivalensével szemben azonban itt a kerek mozdulatok mellett már egyenes mozgást is tapasztalhatunk.

Az angol keringőt származási helye alapján nevezték el, ugyanis az angolok a bécsi változtatot ebben az időszakban és korábban is túlságosan közelinek, erotikusnak gondolták. Először az 1922-es világbajnokságon táncolták, de elnevezésére még csak 1929-ben került sor. A tánc a boszton és a slowfox stílusában kezdett formálódni. Kezdetben előretörekvő versenytánc volt, azonban később a fordulásokból az ütemek végét már összezárt lábak jellemezték. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra, ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. A teljes táncformát az angol koreográfusok és tánctanárok alakították ki megközelítőleg mai formájára, amelyet az Imperial Society is elfogadott.

Az angol keringő a táncversenyek első programjaként szerepel; zenéje szentimentalista, érzéki vonásokat ébreszt, s ritmikusan lendülő mozgásaival a legharmonikusabb standard tánccá alakult. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet. Emellett jellegzetessége még az emelkedések és süllyedések megformálása és az ezek közötti átmenetek hangsúlyozása.

Zenéjére az első ütem hangsúlya jellemző, lassan áradó, harmonikus forma és 3/4-es ütem jellemző. Tudásszinttől függően 29-32 ütem/perc a tempója, versenyeken azonban kötelezően 30 ütemet kell besűríteni egyetlen percbe.